„Itt mindig van miért kíváncsi maradni” – interjú Vészi-Polgár Mónikával, az Óbudai Múzeum történész-muzeológusával

Vészi-Polgár Mónika történész-muzeológus 2013 óta dolgozik az Óbudai Múzeumban. Budakalászon él, de szoros kapcsolat fűzi Óbudához, amely húsz éven át volt az otthona. Munkájának köszönhetően az Óbudai Múzeumot két Múzeumpedagógiai Nívódíjjal ismerték el, a „Ki gombolta volna? Barangolás a gombok világában” című, általa kurált kiállítás pedig 2023-ban elnyerte az Év Kiállítása díjat. Pályafutása során a múzeumi munka számos területén szerzett tapasztalatot, jelenleg az Óbudai Múzeum játéktörténeti gyűjteményének muzeológusaként tevékenykedik.

Hogyan kerültél a múzeumi világ közelébe? Volt valamiféle „első találkozás”, ami meghatározó volt számodra?

A múzeumi világtól nagyon távol nőttem fel, fizikai és szellemi értelemben egyaránt. Hosszú vargabetűkkel kerültem az ELTE történelem szakára, amely mellé szerettem volna még egy másik szakot is választani. Két barátnőm is jelentkezett a történeti muzeológia szakra, amelyről addig nem tudtam semmit. Arra gondoltam: lesz, ami lesz, próbáljuk meg. Nagyon megszerettem ezt a világot, amely sokkal korszerűbb, színesebb és kreatívabb, mint amilyennek kívülről gondolják és amilyennek korábban én is gondoltam. Itt mindig van miért kíváncsinak maradni. Azzal a jóleső érzéssel fekszem le a nap végén, hogy egy rajtam túlmutató érték szolgálatában állok, és ez nagyon motiváló.

Hogyan jutottál el az Óbudai Múzeumba? Volt egy tudatos döntés, vagy inkább az élet sodort ide?

Az egyetemi évek alatt már rövid ideig dolgoztam az Óbudai Múzeumban gyakornokként. Az egyetem után a Magyar Nemzeti Múzeumban kaptam állást, ami kezdőként igazi mélyvíz volt, ugyanakkor rengeteg tapasztalatot, valamint máig tartó szakmai és baráti kapcsolatokat köszönhetek ennek az időszaknak. Hét év után egy megüresedett pozícióra hívtak át az Óbudai Múzeumba, amely – már csak kisebb mérete miatt is – egészen új feladatrendszert jelentett. Tizenhárom éve dolgozom itt, és erősen kötődőm az intézményhez, az általam gondozott és fejlesztett gyűjteményekhez, a közönségünkhöz és Óbudához.

Te felelsz az Óbudai Múzeum játékgyűjteményéért. Miért ezt a gyűjteményt választottad magadnak?

A játéktörténeti gyűjteményt nem választottam, hanem megörököltem, de jobban nem is alakulhatott volna. Olyan tárgyakkal foglalkozom szívesen, amelyek kulturális és múzeumi értéke a felületes szemlélő számára nem feltétlenül egyértelmű. A hétköznapi játékszereket hajlamosak vagyunk kissé leértékelni, mintha nem lennének úgynevezett komoly tárgyak, hiszen „csak játékok”. Pedig jelentéseiket fel kell tárni, a mélyükre kell ásni, összefüggésekbe kell helyezni őket – akár tudományterületek határainak átlépésével is –, hiszen a tárgyainkon keresztül a saját, rendkívül összetett világunk tükröződik vissza. Arról nem is beszélve, hogy a gyermekkor az ember életének egyik legmeghatározóbb fejezete. Az ehhez a rövid, de jelentőségteljes korszakhoz kötődő tárgyak erős emlékeket és mély érzéseket idéznek fel, sokszor pedig beszédes szimbólumokká válnak. Ezért, ha a látogatók megkérdezik, melyik a legértékesebb tárgy a játékkiállításunkon, mindig ugyanaz a válaszom: az, amelyik az övék volt.  

Hogyan kerülnek be a játékok a gyűjteménybe?

Az Óbudai Múzeum megalapításával egy időben, 1973-ban indult a játékok gyűjtése is, ma pedig nagyjából hatezer játékkal rendelkezünk. Tudatosan, tervszerűen is vásárolunk játékokat, de a legtöbb és legjelentősebb darab magánszemélyek felajánlásaként, ajándékként érkezik hozzánk. Ez azért különösen fontos, mert ilyenkor a tárgyakkal együtt a történetük is bekerül a gyűjteménybe, amely olykor értékesebb számunkra, mint maga a tárgy. Ezek az információk segítenek a tárgyak értelmezésében, jelentéseik feltárásában, így sokkal több szempontból tudjuk őket bemutatni, akár egy kiállításban is.

Van-e egy tárgy a gyűjteményben, amelyhez személyesen is kötődsz, akár egy emlék, akár egy különleges történet miatt?

Rengeteg személyes történetet ismertem meg az évek során, de ha választanom kell, akkor azok a játékok a kedvenceim – leginkább mackók és babák –, amelyek egy egész életutat végigkísértek, mire hozzánk kerültek. A legtöbb embernek ugyanis van egyetlen olyan játéka, amely szinte a születésétől kezdve elkíséri, túléli a költözéseket, és amelytől semmi áron nem válna meg. Amikor idősebb korban, az élet vége felé közeledve ezt az egyetlen játékot felajánlják számunkra, a búcsúzás pillanata gyakran nagyon megható. Ezek ugyanis lélekkel felruházott, megszemélyesített tárgyak, a tulajdonos létezésének sűrített, tárgyban kifejezett lenyomatai. Amikor a muzeológusi szobában elbúcsúznak tőlük, gyakran még utoljára megérintik, megsimogatják őket, sőt előfordul, hogy szavakkal is elköszönnek. Ezeket a gesztusokat pedig mindig beleírom a tárgy múzeumba kerülését dokumentáló adattári jelentésbe.

Korábban vezettél egy olyan projektet is, amellyel az Óbudai Múzeum 2015-ben Múzeumpedagógiai Nívódíjat nyert. Ez volt a „Mi közöm hozzá”? diákkonferencia, amelyet a múzeum szervezett a Magyar Holokauszt Emlékévhez kapcsolódóan. Ez egy nagyon fontos projekt volt és nagy visszhangot is kapott. Mesélnél erről?  

Olyan témákkal szeretek foglalkozni, amelyek üzenetét a távoli múltból, a múzeumi vitrinek távolságtartó világából át lehet emelni a jelenbe, és amelyek mondanivalója a ma embere számára is érvényes. Így történt ez 2014-ben is, amikor a Holokauszt Emlékév kapcsán hat óbudai gimnázium csapatával azt próbáltuk megfejteni, hogy „mi közünk van” mindehhez napjainkban, itt és most. A projekt során hat érzékenyítő és gondolatébresztő programot biztosítottunk a diákoknak, hogy ezekből inspirálódva a saját viszonyulásukat tükröző alkotást hozzanak létre a zsidóság történetével és tragédiájával kapcsolatban, illetve az ahhoz értékszinten kapcsolódó fogalmak – például a tolerancia, az együttélés, az előítélet, a kirekesztés vagy a kulturális sokszínűség – mentén. Mindezt saját életükre és az őket körülvevő világra vonatkoztatva. A kamaszok felé mindössze egyetlen kérésünk volt: keressék a saját válaszaikat. A létrejött alkotásokat – rövidfilmeket, térinstallációkat, plasztikákat – egy diákkonferencián mutatták be, ahol rabbi, kulturális antropológus és szociológus reflektált rájuk. A három hónapos munkát pedig a Fahidi Éva holokauszttúlélővel való találkozás hitelesítette. Ezt a folyamatot végigkísérni számomra is mélyen átalakító élmény volt.

Kurátora voltál a „Ki gombolta volna? – Barangolás a gombok világában” című időszaki kiállításnak, ami 2023-ban elnyerte a Pulszky Társaság által odaítélt Év Kiállítása díjat. Nem csak a szakma, de a közönség körében is nagy siker volt. Mi volt a titka, és mit jelent neked ez az elismerés?

Nagyon sokat dolgoztunk a koncepción és az értelmezés keretein. A gombokat nem csupán öltözetkiegészítőként mutattuk be, hanem főszerepbe helyeztük őket. A kiállítás rendezőelve és legerősebb látványeleme a teret szó szerint is átszövő, egész falat betöltő gondolattérkép lett, amely egyszerre mutatta be a gombok rendkívül gazdag jelentéstartalmát és a tárgyakról való múzeumi gondolkodást.

Ez a kiállítás fontos fordulópontot jelentett a szakmai életutamban, és nem elsősorban a díj elnyerése miatt, hanem azért, mert a hosszú értelmezési folyamat eredményeként bennem is sok minden átalakult. Megváltozott az, ahogyan egy tárgyra és annak forrásértékére tekintek, illetve az is, milyen kérdéseket teszek fel a tulajdonosnak egy ajándékozás során. Ez volt az a kiállítás, amely után más muzeológus lettem.

Az Óbudai Múzeum jelenleg is látható Falatnyi Varázslat című új kamarakiállítása nagy siker a látogatók között.  Ez a kis tárlat a gyermekkori játékélményt és a művészi igényességet ötvözi, miniatűr enteriőrök: konyhák, cukrászdák, kertvendéglők. Mi volt a legnagyobb kihívás ennek a kiállításnak a megrendezésénél, koordinálásánál?

A gasztronómiai miniatűrök ugyan ujjbegynyi méretűek, mégsem gyermekjátékok, hanem apró műremekek. Főként angol, amerikai, japán és közel-keleti magángyűjtők vásárolják ezeket az évekig épített, részletgazdag babaházaikba. Skultéti Orsolya nemzetközi szinten elismert alkotóművész, akivel rendkívül gördülékenyen ment az együttműködés annak ellenére, hogy kontinensnyi távolság választott el bennünket egymástól, hiszen éppen Chicagóban dolgozott. Bár nagyon széles a repertoárja, a kiállítás témáját illetően hasonlóan gondolkodtunk: ahogyan a játékkiállításunk a ránk, magyarokra jellemző játékokat mutatja be, úgy Orsolya is olyan enteriőröket alkotott, amelyekben önmagunkra és saját élményeinkre ismerhetünk a szalonnás túrós csuszától a jégkrémes dobozba csomagolt töltött káposztán át egészen a nyári lekvárfőzésig. A legnagyobb kihívást leginkább a méretek jelentették, ezért nagyítókkal és zseblámpákkal is készültünk azok számára, akiknek túlságosan falatnyinak bizonyulna ez a varázslat.

Ha nem muzeológus lennél, akkor?

Akkor legszívesebben Kapu Tibor űrhajós lennék. Ha azonban egy másik, reálisabb pályát kellene választanom, akkor is kutatással foglalkoznék. Bármivel, ami magáról az életről, a bolygónkról, valamint az ember és a természet kapcsolatáról szól.

Miért jó az Óbudai Múzeumban dolgozni?

Nagyon jó csapatunk van: sokoldalúan képzett, kreatív, egymást támogató kollégákkal dolgozhatok együtt. Nagyfokú autonómiával végezhetjük a munkánkat, az egész intézmény működése emberléptékű. Szeretem az irodánk „tudományos káoszát”, a szépséges Fő teret és a Zichy-kastély romantikáját. A visszajáró vendégeinket és ajándékozóinkat már régi ismerősként köszöntöm, de még a kastélykertbe járó kutyusokat is név szerint ismerem. Otthon vagyok itt.