„A gyár nem csak munkahelyet, hanem közösséget is adott az embereknek” – interjú Horváth Péterrel, az Óbudai Múzeum történészével

Született óbudai, aki több mint fél évszázada a kerületben él, 2004 óta az Óbudai Múzeum munkatársa, számos sikeres kiállítás kurátora volt az elmúlt évek során. A múzeumi tárlatvezetések mellett rendszeresen tart helytörténeti sétákat, publikál, több cikke megjelent többek között az Óbudai Anzixban is. Szakmai munkáját korábban már Gönczi Ferenc-díjjal ismerték el, 2026. május 9-én pedig Óbuda-Békásmegyer Képviselő-testülete a III. kerület érdekében kifejtett munkája elismeréseként Pro Óbuda díjat adományozott számára.

Horváth Péter történész-muzeológussal az Egy gyár anatómiája – Az óbudai hajógyárunk története című kiállítás apropóján beszélgettünk múzeumi hivatásról, személyes kötődésekről és arról, hogy miért nem elég csupán szakembernek lenni ahhoz, hogy valaki igazán jó kurátorrá váljon.

Miért lettél történész és muzeológus? Volt e bármi az életedben, ami ennek a szakmának az irányába terelt?

A könyvek és a rengeteg családi múzeumlátogatás. Ötödikes koromban kezdtük tanulni a történelmet – azok a tankönyvek ma már megmosolyogtatók lennének. De a legnagyobb hatással mégis a tanáraim voltak, az általánosban és a gimnáziumban egyaránt. A muzeológia pedig egy lépéssel több a történészi munkánál: nemcsak kutatom a múltat, hanem felelősséggel gondozom azokat a tárgyakat, amelyek hitelesen tudják azt megőrizni és bemutatni.

Személyesen miért szeretsz az Óbudai Múzeumban dolgozni?

Viccesen azt mondhatnám: mert közel van. De komolyabban – született óbudaiként, aki több mint félévszázada itt él, történészként szinte kötelességem a helytörténet kutatása. 2004 nyarán érkeztem a múzeumba, azóta belülről látom és részese vagyok a fejlődésének, a mindennapjainak. A 21. században a múzeumoknak új kihívásoknak kell megfelelniük, a szerepük is átalakul, ez az Óbudai Múzeumot is érinti, és ez nap mint nap új, izgalmas feladatokat ad nekem és a közösségnek egyaránt.

Az „Egy gyár anatómiája – az Óbudai Hajógyárunk története” című kiállítás sem egyik napról a másikra született, mikor fogalmazódott meg benned az ötlet?

A múzeum több évre előre tervezi a kiállításokat, és az Óbudai Hajógyár témája már 2019-2020 körül bekerült a tervekbe azzal a céllal, hogy 2025-ben, az alapítás 190. évfordulóján nyíljék meg. Eközben én gondozom a múzeum Mesterségek Gyűjteményét is, amelybe az évek során egyre több hajógyári tárgy, fotó, dokumentum és terv érkezett egykori dolgozóktól. Mire a tervezés elkezdődött, már egy egész gazdag saját anyagunk volt.

Van személyes kötődésed is a gyárhoz?

Közvetlen rokonom nem dolgozott ott, de abban a házban, ahol gyerekként nőttem fel, többen is a hajógyárban dolgoztak, sokat meséltek róla. Felnőttként aztán barátságokat kötöttem egykori munkásokkal, és rajtuk keresztül ismerhettem meg azt az összetartó közösséget, amely a mai napig él.

Volt-e olyan pont a kiállítás készítése során, amikor a munka már nem csak szakmai, hanem személyes üggyé vált?

Szerintem az a jó kiállítás, amelyben a szakmaiság mellett valamilyen személyes kapcsolódás is van. Számomra ez az igazán személyes szál azok az egykori dolgozók voltak, akik elmondták a saját vagy hozzátartozójuk történetét, tárgyakat hoztak be, felajánlottak és nagy izgalommal várták a megnyitót.

Van olyan tárgy a kiállításban, ami különösen a szívedhez nőtt?

Mindig az apró, személyes tárgyak azok, amelyek igazán közel tudnak hozni egy kiállítást a látogatókhoz. Az összeállítás során ilyen volt számomra Rötzer Henrik 1928-tól vezetett naplója – ő kiváló amatőr fotós és hajógyári könyvelő volt –, illetve egy üvegpohár az Első Dunagőzhajózási Társaság címerével, amelyet véletlenül szúrtam ki az állandó helytörténeti kiállításban.

Találkoztál-e a kiállításra készülés és a kutatás során olyan történettel, tárggyal vagy egykori dolgozóval, akinek a története megváltoztatta a kiállítás koncepcióját?

Hat egykori dolgozóval készítettem életinterjút, amelyek vágott változatát a látogatók is megismerhetik a kiállítás monitorjain. Ezekből több olyan információt kaptunk, amelyeket beépítettünk a tárlat anyagába. Azonban van egy tárgy, amely most a kiállítás fókuszában van, és egy véletlennek köszönhető megszerzése. A III. ker. Tűzoltóság padlásán találták azt a hatalmas terepasztalt, amely a hajógyárat ábrázolja az 1950-es évek végén. Ezt kiváló szakemberek gondosan restauráltak és most a látogatók is megcsodálhatják. Ez nem szerepelt az eredeti koncepcióban, bár a múzeumnak van egy kisebb terepasztala, de az újat állítottuk ki, mindenki megáll előtte.

Mit jelent számodra személyesen ez a kiállítás?

Az óbudai gyárak világa közel áll hozzám, édesapám 45 évig gyári munkás volt. Gyerekkoromban még működtek ezek az üzemek, szerves részei voltak a mindennapoknak. Majd sorra bezártak, és szinte nyom nélkül eltűntek. Történészként a gyár egy strukturált mikrotársadalom, egy szubkultúra, amely folyamatosan reagál a külvilág politikai és gazdasági változásaira. Minden olyan kiállítás, amely ezt a világot megmutatja, rendkívül fontos, nemcsak szakmailag.

Csapattársak is dolgoztak veled a kiállításon?

Már a tervezés elejétől fontos volt, hogy olyan szakembereket is bevonjak, akik kifejezetten a hazai hajózással, hajókkal, illetve a technikatörténettel foglalkoznak. Így kerültem kapcsolatba a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeummal, ahol Tinku-Szathmáry Balázs muzeológussal dolgoztunk együtt. Mellette Dombovári Márton, a Józsefvárosi Múzeum történész-muzeológusa is számos kiváló kutatással járult hozzá a kiállításhoz. A művészeti részen pedig Zalka Hanna Barbara designelemző lényegében önálló tárlattal is szerepel. Egy kiállítás mindig csapatmunka – a tervezéstől a kivitelezésig.

A kiállítást az Év Kiállítása díjra is jelölték. Mit éreztél, amikor meghallottad?

Titkon minden kurátor vágyik szakmai elismerésre. Munka közben már reálisan látja az ember, mire számíthat, mégis nagyon kellemes meglepetés volt, hogy a mi hajógyári kiállításunkat is beválogatták a jelöltek közé. Végül nem mi nyertük el a díjat, de a látogatók pozitív visszajelzése minden kitüntetésnél fontosabb.

Az „Egy gyár anatómiája. Az Óbudai Hajógyárunk története” című időszaki kiállítás 2027 április végéig tekinthető meg.